A kivégzések 1945 januárjában történtek, egy időben a Maros utcai és az Alma utcai vérengzésekkel. Miután a főváros zsidóságát 1944 végén a pesti gettókba telepítették, a kiszolgáltatottan magukra maradt beteg embereket és ápolóikat fegyveresek végezték ki – a Városmajor utca 64. alatti Bíró Dániel kórházban 154 embert.

A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Emlékbizottság, valamint a XII. kerületi önkormányzat szeptember 10-én avatta fel azt az emléktáblát, amely – Pokorni Zoltán polgármester szavaival élve – nem bűntudatot hivatott kelteni, hanem a felelősségtudatot erősíteni. A polgármester hangsúlyozta: ártatlan emberek vérével nem szabad játszani, nem lehet eszközként felhasználni az élő hozzátartozók fájdalmát.

Boross Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Emlékbizottság elnöke beszédében kitért arra, nem hagyhatjuk, hogy bármelyik olyan eszmerendszer újjáéledjen, amely egész Magyarországnak iszonyú tragédiát és károkat okozott. Ezeket a bűnöket nem lehet relativizálni – mondta –, ha mégis ez történik, az pusztán a tájékozatlanságnak, a tudatlanságnak tudható be, ami nagyban köszönhető az elmúlt negyven év történelemoktatásának. Zoltai Gusztáv, a Budapesti Zsidó Hitközség igazgatója rövid beszéde után Kálmán Tamás főkántor énekelt az áldozatok emlékéért.

A táblaavatón számos közéleti személyiség részt vett, többek között Lomniczi Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke, Pettkó András MDF-es és Pál Tibor MSZP-s képviselő, valamint Katona Tamás, az I. kerület egykori polgármestere is. Az összegyűltek, a megemlékezés jellegére való tekintettel, egy-egy kő vagy mécses elhelyezésével rótták le kegyeletüket.

B. A.